3.fejezet

Crescent Moon
3.fejezet
Ördög vagy angyal?Esetleg mindkettő.
Angyali ördög...

A kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, miközben visszaindultam a szobámba. A lépcső néhol megnyikordult, de nem igazán érdekel, majd megjavítja az, aki akarja! Mikor a szobám ajtajához értem, meghallottam Crystal sírását. Benyitottam. A lélegzetem is elállt, mikor megláttam a férfit/fiút, aki az ágya mellett állt. Széles vállú, sötétbarna hajú és valami fura, régimódi kabátot viselt. Nesztelenül léptem mögé, de ő valahogy meghallotta és azon nyomban megfordult. Az arca volt a legcsodálatosabb része. Olyan.. mint egy angyal.. de a szeme.. mintha az ördöggel állnék szemben, mégis valahogy.. csábító. Ő az én személyi ördögi angyalom/angyali ördögöm. Élénkvörös szemei, mintha beleláttak volna a lelkembe. Mégis ki lehet ő? Vagy egyáltalán micsoda? És miért van itt?
- Mit keresel itt?- kérdeztem, mivel úgy határoztam, ez a legfontosabb kérdés.
- Egy kis dolgom akadt, talán baj?- kérdezte, s a mondat végén elmosolyodott. Nem hatott meg vele, bár lehet, hogy másmilyen körülmények közt sikerülne...
- Igen, míg az én szobámban van a dolgod! Hogy jutottál ide be? Ki vagy? Mi vagy?
- Kérdés.. kérdés.. kérdés.. ezt utálom az emberekben!- láttam, amint szem szép lassan sötétté kezd válni.
- Szerencse, hogy én nem vagyok az!- mondtam, immáron dühösen, bár fogalmam sem volt arról, hogy miért vagyok ennyire mérges.
- Akkor, mi is vagy?- kérdezte kíváncsian, s közben a szeme ismét rubinvörös lett.
- És te? Még a nevedet sem árulod el!
- Mert nem kell tudnod róla! Válaszolsz vagy sem?
- Tünyj el Crystal közeléből, míg szépen mondom!
- Mért, ha nem megyek, akkor mi lesz?
- Az én házamban vagy, és fogalmad sincs arról, mekkora hibát követtél el az illetéktelen behatolással!- mondtam remegő hangon. Basszus! Egyszer lennék erősebb!
- Ugyan már, bármikor darabokra téphetlek!- nevetett fel keserűen. - Talán ezt szeretnéd?
- Ha ez igaz, akkor eddig miért nem tetted? De tudod mit, inkább hagyjuk az egészet és mond meg, hogy mi vagy! Ha megölsz, nem mindegy?- kérdeztem, bár eszem ágában sem volt meghalni, főleg nem Mario miatt, meg persze a többiekért, de tudom, hogy ha történne velem valami, akkor magát hibáztatná mindenért.
- Igaz. - mondta néhány másodperc elteltével. - Hölgyem, jobb, ha tudja, vámpír vagyok.
- Vámpír? De azok nem.. - mondtam elképedve.
- De-vágott a szavamba- és ez egy igencsak hosszas történet, amit most nem áll szándékomban megosztani. Meg akarsz halni?
- Nem. - feleltem nyugodtan. Láttam rajta, hogy kíváncsivá tettem. Remek, addig sem akar megölni! De hol vannak már a többiek?
Úgy láttam, hogy a leghelyesebb cselekedet az lenne, ha témát váltanánk!
- Tudod, mikor először megláttalak, kissé elgondolkoztam azon, hogy ördög vagy angyal vagy. - erre elmosolyodott.
- És mit gondolsz most?
- Nem tudom. - feleltem, s közben végig rubin színű szemeibe néztem. - Talán mindkettő.
- Ez igen ostoba gondolat! Tud meg, hogy én az ördögnél is rosszabb vagyok!- nevetett fel.
- Miért?- kíváncsivá tett. Hisz nem tűnt veszedelmesnek, bár az oroszlán is csodálatos teremtmény, míg nem te vagy a zsákmánya...
- Létezésem értelme a gyilkolás. Remélem ez elég válasz a kérdésedre. Mellesleg azért vagyok itt, mert keresek valakit. - mondta ki végül.
- Kicsodát?
- Egy boszorkát. Te az vagy?- kérdezte, mire bólintottam. - Hogy hívnak?
- Az titok, hisz te sem árulod el a te neved, nem igaz?- válaszom mosolyt csalt az arcára.
- Kössünk egyességet. Elárulom neked a nevem, ha te is a tiedet. - mondta, elég hihetően. - Az én nevem Alec.
- Az én nevem...- szólaltam meg- mi van, ha engem keresel? És honnan tudjam, hogy tényleg így hívnak?
- Meg kell bíznod bennem. Képes vagy rá boszorka?- kérdése önkéntelenül elmosolyodtam, majd néhány pillanat múlva bólintottam. Mikor kimondta a következő mondatot, szinte jéggé dermedtem. - Akkor velem kell jönnöd!- folytatta, szinte hang nélkül.
- És mi lesz az után, hogy veled megyek?- kérdeztem, de erre a kérdésre már nem válaszolt. - Nem...- kezdtem kissé tétován, majd határozottabban folytattam- Nem leszek holmi vámpír vacsorája!
- Nem biztos, hogy te...
- Honnan veszed? - vágtam a szavába- Ez idáig azt sem tudtad, hogy mi vagyok! De csak, hogy örülj. A nevem Emmaline Caleb. Még valamit? A véremet? Az életem?- kérdeztem egyre dühösebben.
- Alec, gyere!- mondta egy hang az ablakból. Hátrafordultam és megláttam egy szőke hajú lányt, aki nagyjából olyan magas és idős lehet, mint, amilyen én vagyok. A szeme neki is piros volt akkor bizonyára ő is vámpír.
- Indulnunk kell, őt nem úgy hívják, még ha hasonló is a neve. - szólalt meg ismét a szőke hajú lány. Ekkor a fiú rám nézett, mintha meg akarná jegyezni minden porcikámat. A nyakamnál azonban megakadt a tekintete. Kinyújtotta a kezét, majd ujja hegyével megpróbált hozzáérni a medálhoz, ami a nyakamban lógott, de amint hozzáért, egy hatalmasat kiáltott és elrántotta a kezét, ami úgy festett, mintha megégette volna.
- Alec! - lépet a szőke a vámpírfiú mellé és ekkor felfedeztem, hogy mennyi hasonlóság van kettejük közt. Bizonyosan testvérek.
- Honnan van az a medál?- kérdezte Alec.
- Az enyém. - válaszoltam, közben megérintettem ott, ahol előbb Alec, de az én kezemet nem égette meg..
- Hazudtak. - suttogta a lány olyan halkan, hogy alig hallottam. - Nem Emmának hívták, hanem Emmaline-nak!
- Jane, lehet, hogy tévedsz! A mester nem örülne még egy tévedésnek!- mondta Alec eléggé aggodalmas hangon. A lány a szemeit forgatta, majd megszólalt.
- Ne mond, hogy megtetszett! Ez csak egy boszorka!-a "boszorka" szót úgy mondta, mintha valami féreg lennék..
- Nem is mondtam. - suttogta Alec, szinte némán.
- De gondoltál rá, valld be! Aro megöl, ha megtudja, hogy miattad nem vittük el hozzá a lányt! Az erejével végre egységes rend uralkodna a vámpírok közt! Tényleg kockára tennéd ennek a megszerzését, hogy ne halljon meg a lány?- kérdezte bátyjától.
- Igen.
- Mi szükségük van a vámpíroknak rám?- szólaltam meg, hosszas hallgatás után.
- Az nagyon hosszú lenne!- mondta mellőlem Mario, a hangja hallatán kissé megugrottam. - Ha már idáig eljutottak a volturi katonái, akkor nem hagyhatjuk őket élve távozni!
- Mario!- szisszentem fel.
- Csendet!- nézett rám dühösen.- Vidd ki innen Crystal-t és menjetek a nagy terembe!
- Rendben. - suttogtam. Kikerültem Alec-et, aki nem fogott le és semmi hasonlót nem tett, pedig valami ilyesmire számítottam.. A karjaim közé vettem a kislányt és elindultam vele lefelé, azonban még néhány mondatot hallottam.
- Rég láttuk egymást Mario, eljárt feletted az idő! Megismersz még? Vagy már nem is emlékszel ránk?- kérdezte Alec.
- Persze, hogy emlékszek rátok! Jane és Alec, boszorkák voltatok, míg Aro maga mellé nem állított titeket. - suttogta Mario, mintha nem akarná, hogy bármit is meghalljak.
- De ő legalább megmentett minket az emberektől! Te a háttérben álltál és nézted, ahogy meggyújtják alattunk a máglyát! És most miért nem szól egy szót sem? Meg mondhatnád, hogy miért is nem érdekelt akkor a sorsunk!- mondta Jane, egyre hangosabban. Mario tényleg ezt tette volna? Hagyta volna, hogy meghaljanak?
- Az embernek tudnia kell, hogy miért gyűlölik... - itt már alig hallottam mesterem hangját, majd végül semmi. Csak a hatalmas csend; mivel a földszinten és a falak már hangszigeteltek. A nagy terem közepén fel volt rajzolva  egy boszorkánycsillag, mint mindig... beültünk a közepére és ringatni kezdtem Crystalt. Egyszer csak elém lépett egy alak a sötétségből. A gyertyafény miatt nem láthattam rendesen az arcát. Leguggolt hozzám, így láthattam arcvonásait. Kinyújtotta a kezét, talán hogy megérintsen, de a csillag nem engedte neki. Sóhajtott és kiugrott az ablakon. Az üveg millió darabra tört és majdnem eltalált minket, de még épp idejében állítottam meg a szilánkokat, így sértetlenül megúsztuk. Kíváncsi vagyok, hogy ő vajon megsérült-e.. Mi van, ha tényleg megtetszettem neki? Ha tényleg megölik miattam? Egy vámpír és egy boszorka... szép történet lenne, kár hogy ez nem egy tündérmese! Itt minden hasonló helyzet abszurdum! Lehetetlen ez az egész, pedig én eléggé pozitívan szoktam a dolgokhoz állni...

komihatár: 6!!
köszi a türelmeteket! :)
Niki