1.fejezet

Crescent Moon 

1.fejezet

Akkor és most

Gyermekkorom városa Lamos Viedro. Bár én nem emlékszek rá, Mario néha mesél nekem arról, hogyan talált rám. Igaz, már kívülről ismerem az egész történetet, mégis minden alkalommal érdeklődve hallgatom, míg el nem ér az utolsó szóhoz...
Ő épp Lamos Viedro városához közeli erdőben sétálgatott, mikor meghallotta egy kisbaba sírását. Nem tétovázott, azonnal a hang irányába futott. Egyszer csak meglátott egy barlangot, egy patak partján. Azt hitte, hogy eltévedt, mivel kívülről ismerte az egész erdőt, mégsem látta még sohasem azt a barlangot, folyót. Ismét meghallotta a baba sírását, egyenesen a barlangból. Belépett hát, majd fáklyát gyújtott, hogy lásson is valamit. A sírást egyre közelebbről hallotta, léptei sietőssé váltak, majd hirtelen a fáklya kialudt és a barlangra néma csend borult. Hiába próbálta meggyújtani a fáklyát, az minden egyes próbálkozásnál újra elaludt. Már a babát sem hallotta.. Azt hitte, valamelyik Sorrez-i boszorka csapdába csalta. Magában már átkozta valamennyiüket. Nem sokkal később, a barlangot elöntötte valamilyen fény, mely olyan hatást keltett, mintha besütne a barlangba a nap fénye. Mario egy ideig tétovázott, majd folytatta útját egyenesen előre. A barlang közepére érve, felfedezett egy boszorkány csillagot, melyet még az ősi boszorkák használtak, erős varázslatokhoz, vagy épp egy számukra fontos személy védelmezéséhez. A csillag közepén egy kis kosárka volt, amit gondosan lefedtek egy hófehér takaróval. Felkeltette a figyelmét, közelebb lépett hozzá, bár a csillag védelmező erején nem juthatott túl. A kisbaba ismét felsírt, s Mario rájött, hogy az, kit meg akartak óvni az a baba volt, aki miatt a barlangba lépett. Mario, ősi boszorkánymesterhez híven, jól ismerte a csillag feloldásának módszerét. Körbenézett hát a barlangban, hátha megtalálja, amit keres. Nem tartott sokáig, míg kiszúrta. A vele szemközt lévő kőfalba egy csillag és egy félhold volt vésve. A kettő szimbólum szorosan egymásba fonódva díszítette a falat. Megérintette a jelképeket és azzal egy időben megjelent a falon egy felirat, amelyt az ősi boszorkák nyelvén írtak. "Crescente et stella custodiendam viam, pueri huius Ante alios. Cave ergo ei obsecro tuentur ab omni mala in mundo isto potest accedere. Confido molestiis filiam Nobili maleficus. Lorem custodiret illum tuis!" vagyis: Csillag és félhold vigyázzák útját, ez a gyermek több, mint bármelyik más. Vigyázz hát reá kérlek téged, s véd meg őt minden rossztól mi ezen a világon érheti. Leányom a gondjaidba bízom, nemes boszorka. Kérlek úgy vigyázz rá, mint sajátodra!
Mario azonnal megértette, miért is döntött úgy, hogy a hang irányába indul. Megfordult, s látta, hogy a babát védelmező csillag vonalai kezdenek eltünedezni. Azonnal a leány mellé lépett, majd kivette a kosárkából. A kislány haja, olyan fehér volt, mint a takarója, a szeme pedig zöld színű volt. Mario eltűnődött egy pillanatra, vajon látott-e már zöld szemű gyermeket. De hiába gondolkodott, nem jutott eszébe egy sem, de egy valami mégis csak... tanító mestere, Ilesias, mesélt neki valamit erről. A bölcs tanító szavai e-kép hangzottak: "A zöld szemű gyermek útját a hold és a csillagok kísérik majd. Meglásd ha egyszer találkozol vele, az a szempár bele ég a szívedbe!" És tanítómesterének igaza lett. Mario azonnal a szívébe zárta, az aprócska gyermeket. Mielőtt visszatette volna a kosárba, felfedezett egy borítékot a takaró alatt. A babát visszatette és a borítékot kivette. A hátulján egy olyan pecsét volt, mint ami a falon. Kinyitotta és belenézett, igazán meglepte, mikor meglátta, hogy még egy boríték, valamint egy levélpapír és egy nyaklánc volt benne. A nyakláncon, volt egy medál, ami ugyan olyan volt, mint a falon és a borítékon lévő jelkép; a baba nyakába akasztotta, majd kivette a borítékból a levelet és olvasni kezdte. A levélre azt írták, hogy a kosárban lévő kislány neve Emmaline Caleb és megkérték, hogy nevelje fel, mert a családjában nincs biztonságban, valamint leírták, hogy a kisebb borítékot adja oda neki, miután a lány betöltötte a 16. életévét.
És most, itt vagyok 15 évesen várom, hogy betöltsem a tizenhatot, hogy végre megtudjam mi is van abban a levélben. Hiába kérem Máriót, ő csak arról beszél, hogy majd ha betöltöm.. Tisztelem őt, úgy mint apámat, még ha nem is az, én mégis úgy tekintek rá. Hiszen apám helyett is apám volt, megtanított mindenre, felnevelt. Bár egy boszorkatanonc nem igazán számít még felnőttnek, míg be nem tölti a tizenhatot. Gondolom ezért akarta a családom azt, hogy csak akkor olvassam el a levelet, miután felnőttnek számítok. Engem igazán az érdekelne, hogy mi van ezzel a "zöld szemű gyermek" dologgal. Jó, azt értem,hogy még nem láttak olyat, kinek zöld szeme lett volna, de hát.. bármi lehetséges, legalábbis nekünk ezt tanítják! Ha bármi lehetséges, akkor miért lenne olyan nagy csoda egy zöld szemű gyermek? Kíváncsi vagyok, hogy a szüleim levelében, kapok-e rá valamiféle magyarázatot...
- Emma?-kérdezte a zárt ajtón keresztül Henriett, az én piros hajú legjobb barátnőm. A kezem az ajtó felé fordítottam, majd halkan elismételtem a varázsszót.
- Aperiam.-mondtam és az ajtó kinyílt, Heni belépett rajta, majd leült mellém a földre.Csendben ültünk egymás mellett, míg nem Nina beszaladt a nyitott ajtón. A tekintete elég sürgető volt, így felálltunk és elindultunk a lépcső felé, közben megkérdeztük, hogy mi történt.
- Mario talált egy kislányt, az erdő közepén egy kosárban. A neve Crystal, a nyakláncán lévő medálról tudjuk. Mario úgy véli, hogy egy ember gyermek és elakarja vinni egy árvaházba.-hadarta, amilyen gyorsan csak tudta. Van egy másik kislány, akit Mario ugyan úgy talált meg, mint engem? Az erdő közepén.. egy kosárban.. egy kislány.. egy medál volt a nyakában és a neve Crystal. Ez nem lehet véletlen!
- Merre van a lány?
- Lent a nagy teremben.-válaszolta. Mindannyiunknak egy dolog járt a fejében. Mi van, ha Mario téved? Ha az a kislány mégis csak boszorkány, akkor nem mehet emberek közé... félnének tőle. Vagy kiközösítenék.. mindegy melyik lenne, a lényege mindkettőnek ugyan az. Egyedül maradna. Egy boszorka nem élheti túl egyedül, mindenkinek szüksége van egy családra.. Ezért hozta létre Mario és Phoebe a boszorkánytanoncok iskoláját. Ide olyan fiatal boszorkák jönnek, akiknek nincs hova menniük. Leértünk a lépcsőn és miközben elhaladtunk Phoebe irodája mellett, hallottuk, amint épp Márióval veszekedett, arról hogy nem teheti be csak úgy egy árvaházba ezt a kislányt. Egyre jobban érdekelt Crystal, így siettem a nagyterembe. Amint megláttam, elakadt a lélegzetem, olyan káprázatosan szép volt, mint egy angyal. Nagyából egy évesnek nézett ki. Elé sétáltam, így felemelte kis fejecskéjét, hogy lássa milyen magas vagyok hozzá képest, majd kinyújtotta a kezét, hogy elérhessen. Szomorúan nézett rám, mikor rájött, hogy nem elég hosszú a karja, majd megint kinyújtotta és megfogta a szoknyám szárát. Leguggoltam hozzá, majd óvatosan a karjaim közé vettem. A karomban tartottam Crystalt, úgy fordultam a lányok felé, majd hozzájuk sétáltam. Ők kissé meghátráltak, a közeledésünket látva. Nem hiába, hiszen a boszorkáknak tilos emberekhez érniük. Ez amolyan íratlan szabály, amit még a legősibbek egyike talált ki, miszerint: "Ha egy boszorka hozzá ér egy emberhez, vagy épp fordítva, az után elveszti képességét és hátralévő életét emberként tölti." Egyikünk sem tudta, hogy a kislány ember vagy boszorka, de valamilyen késztetést éreztem az iránt, hogy a karomba vegyem. Nem érdekelte, hogy boszorka maradok-e vagy helyette ezzel a kislánnyal együtt egy árvaházba költözök-e. Minden esetre hiányoztak volna a barátaim és Mario, de abban a pillanatban, csak arra tudtam gondolni, hogy a karjaim közt kell tartanom, hogy biztonságban tudhassam. Mario és Phoebe kilépett az ajtón, majd mindketten kővé-dermedve álltak meg, amint meglátták, hogy a kislány a kezeim közt van.