6.fejezet

Crescent Moon

6.fejezet

"Mi lenne velem nélküled?"

(AlecVolturi sz.)

Az egyik pillanatban még Vancover egyik sikátorában voltunk, most meg Párizs napsütötte utcáján. Igen nagy bajba sodort a boszorkám. Csak Aro ezt meg ne tudja! Szerintem, nekem se kegyelmezne meg, ha felfedném magam az emberek előtt. Fejemre húztam a csukját, aztán egy viszonylag sötét utcába szaladtam, vámpírtempóban. Emmaline eközben békésen aludt a karjaim közt. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Itt van a lehetőség arra, hogy elvigyem őt Arohoz, de akkor az életének azonnal vége, pedig bízik bennem; legalábbis abban a sikátorban úgy láttam.
Olyan gyönyörű alvás közben!-gondoltam. Leültem a földre és az ölembe fektettem; az egyik karomat a feje alatt hagytam, hogy neki kényelmesebb legyen. Miközben álmodott halkan motyogott; gondolom ő erről nem tud, de én örömömet leltem abban, hogy hallottam a hangját.
- Heni..-suttogta még mindig aludva- nem.. nem akarom..-vajon mit álmodhat?- Mario.. válaszolj.. nem..-egyre nyugtalanabb lett és én nem tehettem ellene semmit.- Crystal..-suttogta, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán- Smaragd!-ezt hangosabban mondta ki mint az eddigieket. A fehér macska, aki mindenhova követte felfigyelt a szóra és közelebb húzódott Emmához. Ez a macska neve lenne? Emma hirtelen megragadta az ingemet, de még mindig aludt. Közelebb húzódott hozzám. Olyan érzéseim lettek ettől az egyszerű mozdulattól, amelyet már nagyon rég nem éreztem senki iránt; és most egy boszorkány újra érzővé tesz? Emma megszagolt, elmosolyodott és megszólalt.
- Alec..- Ennyi elég volt ahhoz, hogy a halott szívem ismét megdobbanjon. Utána nem mondott semmit, csak békésen aludt tovább. Jó pár óra eltelt, de én kifejezetten élveztem helyzetem. Aztán lement a nap és ő azon nyomban kinyitotta a szemét. Rám nézett azokkal a gyönyörűséges szemeivel és elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá. Ránézett a kezére, amelyikkel az ingemet szorította; elpirult és amilyen gyorsan csak tudta, elengedte; én pedig egy jót nevettem ezen.
- Ne nevess!-mondta dühösen- Inkább segíts felállni.- elhallgattam és felálltam, közben őt még mindig a karomban tartottam.
- Tegyél le a földre!!-mondta, közben a lábaival kapálózott a levegőben. Engedelmeskedtem neki.- Köszönöm.
- Nem mondom, hogy szívesen.-mondtam, hisz sokkal nagyobb biztonságban éreztem őt a karjaim közt.
- Talán nem is baj.-mondta mosolyogva-Miért van rajtad a kapucni?
- Azért, mert egy Emmaline Caleb nevű boszorka Párizs legforgalmasabb utcájába teleportált a verőfényes napsütésben én pedig nem akartam felfedni az emberek előtt, hogy mi is vagyok.-mondtam neki nevetve.
- Hoppá, sajnálom. Nem szándékosan tettem.. vagyis csak félig szándékosan..-próbált mentegetőzni, de hiába.
- Semmi gond.-De ha bárki meglátott abban a pár másodpercben, akkor nekem lőttek. Tettem hozzá gondolatban.- Tudtad, hogy beszélsz álmodban?-kérdeztem.
- Mi? És mit mondtam?-kérdezte.
- Neveket és legfőképp azt hogy: "nem". -válaszoltam neki egyszerűen.
- Miféle... Miféle neveket?-mintha félne a válaszomtól; miért? Elismételtem egymás után a neveket.
- Heni, Mario, Crystal, Smaragd..-ahogy mondtam a neveket, az arca egyre fehérebb lett.- és végül az én nevemet.
- Ó!-mondta, a földre rogyott és elkezdett sírni. Lehajoltam hozzá és megkérdeztem:
- Mi a baj? Emma kérlek, áruld el! Történt valami? Mit álmodtál? Mondd el!-valami az álmából felzaklatta.
- Láttam, ahogy meghal Heni és Crystal; Mario ölte meg őket.. aztán a macska.. Smaragd emberi alakot öltött. Elmondta, hogy ő egy boszorkány és még Mario változtatta át. Mesélt az édesanyámról, aki miattam halt meg. És az édesanyám barátnőjéről is, akit.. Volturisok öltek meg.-kétségbeesetten nézett fel rám- Alec miattam haltak meg.
- Emma..-azt akartam mondani, hogy nem tehet róla, de a szavamba vágott.
- Ne mond, hogy nem az én hibám! Mert az enyém! Ha nem születek meg, akkor talán még élnének és a vámpírok nem keresnének a világ minden táján!-mondta sírva.- Smaragd azt mondta, hogy nekem ez a sorsom és nem változtathatom meg semmiképp...  Álmomban ragadtam meg az inged?-kérdezte pár perc néma csend után.
- Igen, aztán mintha megnyugodtál volna.-mondtam neki.
- Köszönöm.-suttogta.
- Ugyan mit?-kérdeztem; nem értem hogy most miről beszél.
- Vigyáztál rám. Végig mellettem voltál. És nem vittél el a mesteredhez sem, pedig megtehetted volna, nem igaz?-kérdezte egy enyhe mosollyal az arcán én pedig egyszerűen csak bólintottam. Felállt a földről és letörölte könnyeit, aztán elém lépett és átölelt. Pár percig így álltunk; jó érzés volt a bőre melege. Egyedül az volt a probléma, hogy az illata túlságosan vonzott. Nehezemre esett megállni, hogy belé ne harapjak és ne szívjam ki a vérét. Inkább nem vettem addig levegőt. Hirtelen elengedett és hátrált pár lépést. Kétféle érzés kavargott bennem. Az egyik örült, annak, hogy végre nincs akkora késztetés a támadásra; míg a másik pánikba volt esve, amiért ilyen hirtelen kiragadta magát az ölelésemből.
- Mi az?-kérdeztem, bár tudtam a választ.- Rájöttél, hogy egy démon vagyok?
- Csak félig vagy az.-válaszolt mosolyogva- A másik feled pedig angyal.
- Csak szerinted.
- Nekem az épp elég! Neked talán nem?-igaza van; és ha egy ilyen mennybéli teremtmény, mint ő nem fél tőlem, akkor nem lehetek annyira démoni sem.
- De.-válaszoltam boldogan.
- Mi van az illatommal?-kérdezte- Miért mondta azt az a vámpír, hogy több van köztünk egy egyszerű egyességnél? Hogy kerültél oda és miért nem segítettél annak a vámpírnak? Mond el!-nem akartam elmondani, hisz lehet, hogy akkor elveszítem.. Alec miket gondolsz, hisz sohasem volt a tiéd!... Emma olyan szépen kérlelt, hogy nem tudtam neki nemet mondani, így belekezdtem.
- Minden lénynek megvan a saját aromája vagy illata, ami nem hasonlít senki máséra. Olyan ez, mint az ujjlenyomat. De ez nem a legjobb példa.. Nézzük csak.. van egy étel amit szeretsz és annak is van egy illata.
- Szóval kaja vagyok? Hát igen.. gondoltam hogy előbb-utóbb ide lyukadunk ki.
- Részben igen. Meg tudod különböztetni az almás pitének és a forrócsokinak az illatát.-mikor bólintott folytattam- Az emberekre és más természetfeletti lényekre ugyan ez igaz, de vannak olyan esetek, amikor valakinek az illata túlzottan íncsiklandó. Nálunk Olaszországban ezt úgy mondjuk "la tua cantante".
- Tehát íncsiklandó vagyok egy vámpír számára. Hú, egyre jobb.
- Emma, kérlek! Nem foglak bántani! Megbírom állni, csak.. kicsit hozzá kell szoknom.-tényleg nem akarom bántani, de azt sem akarom, hogy elmeneküljön előlem.
- Jól van, akkor áruld el, hogy mi az a "la tua.." valami?-kérdezte én pedig elmosolyodtam.
- La tua cantante. Szó szerinti fordítása: Az énekes. De igazából azt jelenti, hogy a véred énekel nekem; szebben, mint bárki másé.-mondtam még mindig mosolyogva.
- Nem tudom, hogy ennek most örüljek, vagy ne. De annak örülök, hogy nem hagytál magamra és hogy itt vagy velem.-mondta és egy lépést közelebb lépett hozzám. Kinyújtotta a kezét és még egy lépéssel közelebb lépett hozzám.- Szabad?-kérdezte én pedig bólintottam. Ujja hegyével végigsimította a szemem alatti karikákat, aztán megrajzolta arcom vonalát, szemöldököm ívét. Az érintésébe beleremegtem, ahol megérintett égett a bőröm, de ez a melegség most kifejezetten jól esett. Mikor az ajkamhoz ért tétovázott, de néhány másodperc szünet után azt is ugyan úgy körberajzolta ujjával, mint arcom többi részét. Emma a szemembe nézett, a pupillái pedig kitágultak a rémülettől, de aztán, mintha megnyugodott volna és megszólalt.
- A szemeid feketét.-jelentette ki- Miért van ez, hisz az előbb még karmazsin vörösek voltak.- Mondjam neki, hogy megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmába? De mielőtt megszólalhattam volna tovább kérdezősködött.- Miattam van?-bólintottam- Mikor ittál utoljára? Mármint vért..-az utolsó szót csak suttogva mondta ki.
- Egy hete.-feleltem. Tényleg szomjas voltam, de nem vérre, hanem rá. Nem akarom bántani, csak azt akarom, hogy örökre velem legyen.. Miket gondolok? Aro letekeri a fejem, ha visszamegyek! Emma néhány percig csendben gondolkozott, aztán megszólalt.
- Igyál belőlem!-a szemében eltökéltséget láttam.
- Nem!-tiltakoztam azonnal.
- Alec én nem tudom hogy van ez a.. vámpíroknál, de annyi biztos, hogy innod kell!-mondta makacsul.
- Nem Emma, ezt te nem érted!
- Álmomban elfogadtad a vérem, most miért nem?-kérdezte nyugodtan.
- Az egy egyszerű álom volt...-nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem, nem volt az! Az én álmaim sohasem CSAK álmok! Előbb-utóbb, de bekövetkezik az, amit álmodtam. Azt is tudtam, hogy egyszer megjelenik két fekete köpenyes vörös szemű lény a szobámban és így lett. Nem igaz?-kérdezte dühtől izzó szemekkel- Bár Mario is csak azt gondolja, hogy ezek egyszerű álmok..
- Emma..-kezdtem, de nem tudtam hogyan folytatni.
- Az egyik álmomban egy palota féleségben voltam.. Előttem három szék és mindhármon ült egy-egy férfi. Gyönyörűek voltak, túlságosan is, de látszott rajtuk, mennyire öregek, hiába voltak halhatatlanok. A székek mögött, a férfiaknál is szebb nők álltak. Mindannyian régies ruhákat viseltek és olyan szövetből készült köpenyt, amelyen nem süt át a nap. Olyan volt, mintha ők nem látnának engem, de én mégis mindent hallottam és tökéletesen érzékeltem. Már-már valósághű volt..-suttogta. Tökéletesen leírta az egészet! Kizárt hogy csak egy álom lett volna! Ez.. ez.. nem lehet!
- A három férfi.. mondott valamit?-kérdeztem.
- Azt hiszem valami olyasmit, hogy meg akarnak.. nem is, inkább úgy mondták meg kell szerezniük valami nagyon fontosat még Vladimír és a serege előtt. Igen, azt hiszem ezt mondták, de biztosra nem mondhatom, mert ezt nagyon rég álmodtam.
- Nem lehet... ez.. lehetetlen...-suttogtam magam elé. Ez az egész már megtörtént. Én is ott voltam, akkor mesélt Aro először Emmáról és az ő határtalan erejéről. - Ez megtörtént.-suttogtam.
- Tudom. De most már sokkal világosabban értem miről is szólt. Rólam és az erőmről. Ugye?-bólintottam.- Ez a Stefan tagja volt Vladimír seregének?-ismét bólintottam.- Akkor most bizonyára haragszik...-sóhajtott Emma, a macska pedig nyávogni kezdett. Ez nem jelenthet jót, hisz Stefanra is figyelmeztette. Emmaline ijedten nézett a macskára majd rám, én eközben a környéket pásztáztam, a lehetséges veszély után. Meghallottam egy ismerős hangot, pontosabban kettőt. Demetri és Felix.
- Emma meny vissza Márióhoz!-néztem mélyen a szemébe, de ő makacsul tiltakozott.
- Nem!
- Menj!-morogtam, ő pedig bólintott és a következő pillanatban macskástul eltűnt, még az illata sem maradt meg.

Kettőspontpéé :D fent van a fejezet!
Kommenteket írjatok! Köszönöm!
A komihatár ugyan úgy érvényes!
XoXo
Devonne