Novella - A kezdetek

A legkisebb boszorka

Ezt a novellát Bri pályázatára írtam. Nagy mértékben kapcsolódik a történethez. Mondhatni "ez" mindennek a kezdete. Emma hátterének története. Hosszú idő után, úgy döntöttem, hogy most közszemléletre teszem. Jó olvasást!

Azt tartják, a macska a szellemvilág őrzője, ezért követi a gazdáját a halál kapuján át, hogy ott is neki dorombolhasson. De érdekes mód, a legjobb barátnőm macskája nem ment el. Itt maradt, s velem együtt gyászol. Bár, mégis lehet valami ebben a „szellemvilág őrzője” dologban.. hófehér bundájával - különösképp éjszaka- és nesztelen járásával, bárkivel ellehetne hitetni, hogy Smaragd nem is egy macska, sokkal inkább egy kísértet.. A nevét a szeme színéről kapta. Olyan szemei voltak, amilyet elég ritkán látni. - legalábbis a környékünkön, pláne egy macskánál- Néha úgy gondolom, hogy a szemeiben valamiféle varázslat rejtőzik. Tudom, hogy ez az egész butaságnak hangzik, de szerintem ő nem átlagos macska. De persze én és a barátnőm.. pontosítok, az elhunyt barátnőm.. mi sem vagyunk átlagos teremtmények. Boszorka vagyok/voltam. Együtt tanultuk ki a boszorkányság minden csínját-bínját. Nekünk a varázslás volt az életünk. Aztán egy nap minden megváltozott. Néhány ellenségünk megtámadta a házat, ahol laktunk. AnnaShopia gyermeke, nem sokkal az előtt pár nappal született. Mindig emlékezni fogok a kislányra, bármi történjék. A szemei olyanok voltak, mint Smaragdé. Nem láttunk még embert/boszorkát, kinek zöld szeme lett volna, így ha csak ránéztek, már tudták ki ő. Úgy emlékszem, hogy Anna még az anyai ükanyja után, Emmaline-nak nevezte el. Igazán boszorkányos kislány volt, már születése pillanatától. Akkoriban a kis boszorkáktól féltek legjobban az emberek, ezért amolyan hajtóvadászatot indítottak, mint amilyet a vámpírok ellen is. Igen, léteznek vámpírok is, ahogy alakváltók, valamint farkasemberek is, de róluk majd később.

***

Úgy tartják, hogy, amikor a földön egy leányka születik, egy fiúcska álmában mosolyog. De mikor egy boszorka születik, egy leányka felsír. Ez amolyan emberek által megállapított dolog, miszerint azért sírnak a kislányok, mert a világban egyel, több gonosz létezik. De ez mind badarság! Az emberek inkább hisznek, saját meséikben, mint az igazságban.. Mikor megtudják, hogy megszületett egy boszorka elindulnak és felkutatják. Vasvillákkal és dárdákkal. Tudom, elég középkorian hangzik, de ők ezt nem így látták. Mint már mondtam, ránk támadtak az ellenségeink, akik - ezek után már nem nehéz kitalálni- emberek voltak. Szomszédjaink, „barátaink”. Próbáltuk védelmezni a kislányt, de bizonyos boszorkánytörvények, nem engedik, hogy bántsuk az embereket, így hasztalan volt a próbálkozásunk. AnnaShopia nekirontott annak az embernek, akinél a kislánya volt. Karmolta, ütötte, csípte, rúgta, ahol érte. Bármire képes lett volna a kislányáért. De a történet szomorú véget ért... Legjobb barátnőmet, kit testvéremként szerettem, az egyik ember aljas mód leszúrta egy szigonnyal. Miután felfogtam, mi is történt, eluralkodott felettem valami... nem tudom, hogy mi, de valami, ami nálam sokkal erősebb. A részletek ez után kissé homályossá váltak, már csak arra emlékszem, hogy a kezeim közt tartottam Emmát és az emberek holtan feküdtek a földön. Kétségbeesve menekültem az addigi otthonomból, nem pakoltam össze semmit, mivel felesleges lett volna. A kisbabát egy piknik kosárba tettem, így biztos volt, hogy nem kérdezik, meg mi van benne. A fejemre felhúztam a sötétkék bársony köpenyem kapucniját, így én is rejtve maradtam. Egy fogadóban szálltam meg éjszakára.. és jelenleg is itt vagyok. A szobából hiányoztak a színek és a kényelem érzete, de nem varázsolhattam, mert akkor felfedeztek volna.. Kivettem Emmát a kosárból és lefektettem az ágyra.

- Csitt, te drága kisleány. Gyönyörűséges boszorkám. Elringat, most keresztanyád, ki oltalmaz és vigyáz reád. - énekeltem neki, a hangom betöltötte az egész szobát. Emma szép lassan lehunyta pici szemecskéit és elaludt. A nyitott ablakhoz sétáltam. Az éjszaka elcsendesítette az emberek lelkét, ami most jól is jött! Egyszer csak megjelent valami fehér az ablakpárkányon, ami halálra rémített. De aztán.. a gyertya fénye megvilágította fejét, fülét és mancsait.

- Smaragd.- suttogtam, mivel szinte lehetetlen volt, hogy Anna macskája idáig követni tudott volna minket. De ő volt. Lemászott a párkányról, halk puffanással ért földet, majd Emmához sétált. Hófehér mancsait kecsesen pakolta egymás után, mint a balerinák, felugrott az ágyra és lefeküdt a kisbaba mellé. Ő is lehunyta szemeit, majd mély álomba szenderült. Nagyon édesek voltak, ahogy ott feküdtek... mint a testvérek. Míg ők aludtak, én addig sirattam elvesztett barátnőmet, kit nővéremként szerettem. Jobban hiányzott, mint bármi más addigi életemből, néha arra gondolok: „Bárcsak vissza lehetne csinálni!”

De persze ez lehetetlen, mivel a múlton nem lehet változtatni. Mikor megláttam a nap legelső sugarát, visszatettem a picit a kosárba, Smaragdnak pedig megmondtam, hogy várjon minket meg lent a bejáratnál. Igazán okos egy macska, az már egyszer biztos! Mikor kiléptünk, ő ott ült és ránk várt. Úgy gondoltam, hogy az erdőben menedékre lelhetünk és ott annak is kevesebb az esélye, hogyha varázsolok, megtalálnak. Találtam egy tisztást, körülnéztem, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy nincs a közelben senki, varázsoltam egy sziklabarlangot és egy folyót elénk. Besétáltunk a barlang belsejéig, ahol egy hatalmas, kör alakú, sivár rész volt. A kosárkát letettem a földre és kissé kibugyoláltam Emmát, hogy megnézze az új „lakhelyét”, mivel bármennyire is szerettem volna, nem maradhattam vele. Nélkülem sokkal nagyobb biztonságban van. Könnyek közt, írtam egy levelet, melyben elmesélem mi történt Emma születése után és leírom benne azt is, ami előtte történt. És persze nem hagyhatom ki azt sem, hogy mennyire hasonlít édesanyjára, AnnaShopia Caleb-re. Aki az én legjobb barátnőm volt, mióta az eszemet tudom. Édesapjáról sokat én sem tudtam, csak a nevét. Saimon Caleb, ennyit tudtam az apjáról, de talán ő majd kideríti... Valamint leírtam neki, hogy menyire sajnálom, hogy egyedül kell hagynom, de neki így lesz a legjobb. Ezt a levelet gondosan becsomagoltam, majd megírtam egy másikat, amely annak szól, aki rátalál Emmára.

- Jaj, annyira remélem, hogy jól cselekszek!- sóhajtottam, majd könnyekkel küszködve fojtattam az írást. A megtalálónak is meséltem egy kicsit arról, miért is kényszerültem erre a döntésre. És megkértem arra, hogy nevelje fel saját gyermekeként Emmaline-t. Ezek után fogtam egy nagyobb borítékot, beletettem az utólag írt levelet, valamint a már előtte becsomagolt levelet és Anna nyakláncát, amiről annyit mesélt nekem. Az emlékek ismét elöntötték elmémet és én sokadjára is elsírtam magam aznap. Anna mindig azt mondta, hogy ha egyszer lesz, gyermeke neki fogja adni és elmeséli neki a medál történetét. Ami pár sorból áll. Ezt a történetet nem írtam bele a levélbe, így úgy határoztam, hogy belevésem a falba. Először a jelképet, majd a szöveget - persze latinul-, ami így hangzik: „Crescente et stella custodiendam viam, pueri huius Ante alios. Cave ergo ei obsecro tuentur ab omni mala in mundo isto potest accedere. Confido molestiis filiam Nobili maleficus. Lorem custodiret illum tuis!” 

A latin a boszorkák hivatalos nyelvezete, minden szöveget latinul írnak le, bár én a levelemben angolul írtam mindent. A falra vésett szöveg valahogy így hangzik az egyszerű emberek nyelvezetén: ”Csillag és félhold vigyázzák útját, ez a gyermek több, mint bármelyik más. Vigyázz hát reá kérlek téged, s véd meg őt minden rossztól mi ezen a világon érheti. Leányom a gondjaidba bízom, nemes boszorka. Kérlek úgy vigyázz rá, mint sajátodra!”

Ekkor eszembe jutott legelső tanítómesterünk szavai, aki igen bölcs varázsló volt, valamint igencsak jól értett a jövőbelátáshoz. Egy nap, mikor megérintette Anna kezét látomása támadt, s mint ahogy az lenni szokott hangosan beszélt közben. Szavai e-kép hangzottak: „ A zöld szemű gyermek útját a hold és a csillagok kísérik majd. Meglásd ha egyszer találkozol vele, az a szempár bele ég a szívedbe!”

Ez elég érdekes.. de milyen igaza lett! Hiszen, a zöld szemű gyermek Emma és a szemei tényleg az ember szívéig hatolnak. Már csak arra kéne rájönni, hogy hogyan jön ide a hol meg a csillagok, de ugyanakkor...

- A medál!-jöttem rá.- A jel. A félhold és a csillagok.. hát persze! Miért nem jöttem rá eddig?-jó, tudom kicsit fura, hogy hangosan beszélek, holott senki sincs a barlangban, aki válaszolni tudna. - Emma az a baba, akiről annyit meséltek nekünk gyerekkorunkban. Nehéz elhinni, de igaz. Ő lesz minden idők legnagyobb boszorkánya. És milyen pici... –nagy levegőt vettem- De ez a sorsa.

A kis kosárka mélyére rejtettem a borítékot, majd a barlang közepére helyeztem. Köré megrajzoltam az ős boszorkák által jól ismert boszorkánycsillagot, ami megvédi a kicsi Emmát majd minden bajtól. Miután kész lettem, elmormoltam egy varázsigét, ami megerősítette a csillag erejét. Összepakoltam, de még mielőtt elindultam volna, visszanéztem Emma kosárkájára. Láttam, amint Smaragd megpróbál odasétálni hozzá, de a csillag nem engedte ezért panaszos nyávogásba kezdett.

- Smaragd.-szipogtam- Gyere.-  először kissé tétovázott, de aztán elindult felém.- Tudom, hogy mellette szeretnél maradni. Én is ezt tenném, de neki más a sorsa. Ezt meg kell értened. Így biztonságban lesz!-bizonygattam, nem tudom hogy Smaragdnak, vagy inkább magamnak, esetleg mindkettőnknek... minden esetre nagy szükség volt rá.

- Emmaline Caleb, kívánom hogy jó életed legyen! –azzal sírva kirohantam a barlangból. Mögöttem a fények kialudtak és Emma felsírt. Szívszorító volt hallani mennyire fél. De neki így a legbiztonságosabb! Futottam, át az erdőn, míg nem egy kis falucskába értem. Elég elhanyagoltnak látszott, mintha egy lélek sem élne benne. Minden esetre felvettem a csuklyám, Smaragd pedig a kezeim közt talált menedékre. A város belseje, nem is volt olyan kihalt, mint amilyennek kinézett. Az egyik járókelőtől megtudtam, hogy a neve Lamos Viedro. Érdekes.. Néhány gyerek boldogan játszadozott a városka főterén. A szívem szúrni kezdett, csak egy dolog járt a fejemben, mégpedig az, hogy soha többé nem láthatom a kicsi Emmát. És ez nagyon fájt. De így lesz a legjobb! Muszáj, hogy így legyen! Néhány gyermek kíváncsian nézett rám, s mikor meglátták a macskát a kezemben, hozzám szaladtak. De mielőtt hozzáérhettek volna, Smaragd dühösen rájuk fújt, amitől a gyerekek sikítva elrohantak. Tovább sétáltam az utcán, át a kisebb sikátorokon, mígnem a másik végére értem. Ott ismét egy hatalmas erdő várt. Elindultam hát, tovább az utamon, egyre csak magam mögött hagyva Emmát. Az erdőben egyre beljebb és beljebb haladtam, már-már szinte végeláthatatlan sötétség volt az egész. De mivel boszorkány vagyok, így képes vagyok a sötétben is tisztán látni mindent. A kezeim közt lévő Smaragd teste megfeszült, majd kiugrott és elszaladt, egyenest vissza a faluba.

- SMARAGD!-kiáltottam utána, de nem jött vissza. Mi lelhette?

Mikor visszafordultam, egy mélyvörös szempárral álltam szemben. Meséltek róluk nekünk. Az ilyen teremtmények a vámpírok. És mint ahogy azt már említettem, tényleg léteznek.

- Nem vagy ember.-mondta a vámpír, miután körbeszaglászott.

- Ahogy te sem.-válaszoltam, mire egy mosoly jelent meg az arcán.

- Mond csak, mi a neved?-kérdezte, a hangja olyan volt, mint a nyári szellő. Jaj, miket gondolok itt? Hiszen egy vámpír áll előttem!

- Miért? Szereted tudni, hogy kit ölsz meg?-kérdeztem, kissé gúnyosan.

- Nem.-válaszolt, s a mosoly lehullt az arcáról.- Úgy gondolod, hogy gyilkos vagyok?

- Tudom, hogy gyilkos vagy!

- Kár.. a macskád nem igazán kedvel.-terelte másfelé a témát.

- Inkább mond meg, miért is kéne nekem egy vámpírral társalognom? Ha meg akarsz ölni, hát tedd meg! Nincs kedvem játszadozni!

- Miért sürgeted a halált? Úgy beszélsz, mintha nem lenne már miért élned.

- Mert már nincs, mi miatt lenne kedvem élni!

- Több száz éven keresztül éltem halottként. Nem jó dolog, hidd el!

- Nem kértem egy vámpír tanácsát! Ölj meg, vagy hagyj utamra menni!

- Ezt nem teheti, igaz Emanuel?-lépett elő az egyik fa mögül egy magas, szőke vámpírnő, aki nagyon csinos volt.- Ahogy elnézem, boszorka vagy. A cicusod?-kérdezte, majd közelebb hajolt hozzám, s a fülembe suttogta.- A babád?- levegőt is alig mertem venni. Emma!

- Mit tettetek vele?-kérdeztem dühtől izzó szemekkel.

- Még semmit, de biztos lehetsz benne, amint módunk lesz rá, elvisszük a királyunkhoz. És ha megízleli a vérét, ő lesz a leghatalmasabb úr az egész világon.

- Mocskos vérszopó piócák! Ő csak egy kisbaba!-épp készültem nekitámadni a nőnek, mikor két hideg erős kézt éreztem a csuklóim köré fonódni.- Engedj el! Nem hagyom, hogy elvigyétek!

- Emanuel.-csilingelte a szőkeség.- Kezd elegem lenni a banyából, végezz vele. Hogy is hívják a kis védelmezettedet?-kérdezte ekkor már tőlem.

- Ha megölsz akkor sem szeded ki belőlem!

- Ebben tévedsz; Emanuel képes kiszedni bárkiből, bármit, miközben a vérét szívja. Ez boszorkáknál a leghatásosabb módszer a vallatásra. Gyerünk, végezz vele!-mondta a szőkeség és éreztem, amint a másik belemélyeszti nyakamba a fogait. Iszonyatos fájdalmat éreztem, de nem sikítottam. Még csak az kéne, hogy hallja mennyire fáj! Nem adom meg neki ezt az örömöt! Emanuel egyszer csak eleresztett és megszólalt.

- A lány neve Emma.-mondta a szőkének, majd rám nézett- Ég veled Violet!

Ismét a nyakamnak esett és éreztem, ahogy testemet elhagyja az erő, végül rám nehezedett a sötétség fátyla. S ezzel mindennek vége lett...