2.fejezet

Crescent Moon 

2.fejezet

A hold gyermeke

Hosszas csend után Mario szólalt meg. Hangja, gondterhelt volt és ugyanakkor mintha egy kicsit megremegett volna..
- Emmaline Caleb- ajjaj.. a teljes nevemen szólít, ez nem jelenthet jót..- tudod te, hogy mit tettél? Képes voltál lemondani az erődről, csak hogy magadhoz vehesd?
- Tudom, mit tettem Mario. A karjaim közé vettem egy kisbabát, pont úgy mint te anno.
- Az más volt! A barlangban lévő jelek egyértelműen mutattak arra, hogy te boszorkány vagy! De róla nem tudunk semmit. Mond csak, mégis miért értél hozzá?
- Mert... úgy éreztem.. nehéz elmondani..-sóhajtottam, de le nem tettem volna Crystalt. Úgy szorítottam magamhoz a kis csöppséget, mintha az életem függene tőle.
- Ha meg tudtad tenni, el is tudod mondani!-mondta keményen Phoebe.
- Nem tudom, hogy boszorka, vagy sem. De nem hagyom hogy árvaházba küldjétek, szegényt teljesen egyedül. Inkább lemondok az erőmről, mintsem hagyjam árván.
- Mikor magamhoz vettelek, megígértem, hogy bármi történjék, vigyázok rád! És én állom a szavam. A babával, vagy nélküle, de itt maradsz!-Mario dühös volt. Rám.. vagy figyelmetlenségére, nem tudom.
- Tisztellek Mario, úgy mint apámat, de te is tudod, ha már nincs erőm nem maradhatok. Ez a szabály és a szabályokat áthágni bűn. Te tanítottad.
- Ne gyere nekem a szabályokkal, én alkottam mindet, mely erre a házra vonatkozik. Te átléptél egy igencsak fontos szabályt, de attól még nem biztos, hogy az erdőd elveszett. Egyikőnk sem tudja, hogy a kislány tud-e varázsolni. Tedd le és nézzük mihez kezd.- tudom, hogy csak jót akar, de eszem ágában sem volt megválni a lánytól, féltem attól, mi lesz azután, hogy már nincs a karjaim közt.
- Ő egy kisbaba. Mihez kezdene? Nem ismer varázsigéket, senki sem tanította még semmire!-mondtam, közben kissé hátrébb húzódtam.
- Emma, tedd le a a kislányt!-szólalt ekkor meg Devonne.
- Csak ha mellette maradhatok!-mondtam némi tétovázás után. Mario bólintott, majd letettem Crystalt és leültem mellé. Ránéztem csöppnyi kezecskéire, mellyel nem is olyan rég még a szoknyám alját markolászta és elmosolyodtam. Pillantásom tovább vándorolt, egyenesen a nyakáig, ahol az a bizonyos nyaklánc lógott, amin a neve volt. A nyaklánc, aprócska láncszemekből épült fel, amelyek két csücskénél fognak egy kifli formájú, fektetett holdat. A holdon belül, volt két kisebb hold, középen pedig egy lila kövecske. Nem lehet véletlen ez az egész.
- Crescentem lunam.-suttogtam latinul (félhold), mivel ha a lány nem is boszorka, a sorosunk, akkor is úgy lett megírva, hogy mi találkozzunk!
- Mi?-kérdezte mindenki egyszerre.
- A nyaklánca! Nem igaz, hogy még egyikőtöknek sem tűnt fel, hogy a nyakláncán három félhold is van!
- Hűha. Ez aztán a váratlan fordulat!-szólalt meg Heni. Mindannyian ismerték a történetem, jól tudták, mi van benne.. "Csillag és Félhold vigyázzák útját.." Crystal...de akkor ki lehet a másik? Kinyújtotta felém, picike kezét, én pedig felé a sajátom. Mikor kettőnk keze találkozott, valami fura dolog történt. A könyvek a levegőbe emelkedtek. Crystal felnézett és örömében megtapsolta a "mutatványt", de amint elengedte a kezem, azon nyomban lehullottak a könyvek. Az egyik majd nem Crystalra esett, de szerencsére idejében elkaptam, így az nem ütötte meg a fejét. Ismét néhány perces csend vett körül minket, szinte még levegőt sem vettünk. De már biztos voltam benne, hogy itt maradhatunk Crystallal, mivel ez után az akció után biztos, hogy boszorka! Jaj, de jó! Egy ici-pici boszorka lesz velünk! És ez olyan jó, bár még meg kell várni Mario döntését..
- Azt hiszem.. most már biztosak lehetünk benne, hogy mi is. Itt maradhat.-mondta, én pedig örömömben hozzászaladtam és megöleltem. Fél szemmel pedig láttam, amint a többiek közel merészkednek a kislányhoz.
- Köszönöm.-suttogtam tanítómesterem fülébe, aki viszonozta az ölelésem. Elengedtem és félve megkérdeztem.- Lehetne, hogy amíg nagyobb nem lesz, egy szobában legyek vele?- Mario bólintott és én ismét megöleltem, majd visszasétáltam az én picike szobatársamhoz, aki már Devonne karjai közt volt és rámosolyogtam. Hallottam, azonban mikor Phoebe, halkan megjegyezte Máriónak:
- Igazán elbűvölő lányka, mind kettő.
Miután mindannyian körbefogdosták Crystalt, megfogtam és elindultam vele a szobánkba, ami nem éppen ilyen kisbabák számára lett berendezve, de segíthetünk rajta egy kis.. mágiával. Leültem a szoba közepére törökülésben, majd az ölembe helyeztem Crystalt és elsuttogtam egy varázsigét. -Ita esse, vis.- ami valami olyasmit jelent, hogy "Legyen olyan, amilyennek te szeretnéd." -közben ő az ujjacskáival rámutatott néhány bútordarabra, amik szinte semmit sem változtak, kivéve a színűket. Az egyik zsámoly színe zöld lett, míg a másiké kék, a szőnyeg pedig lila, valamint a hatalmas kanapé helyére egy kiságy került. Na ő aztán tudja, hogy mit akar! De legalább most egy kicsit másképp fest a szoba, mint az előtt. Miután befejeztük a közös varázslást, lettem a földre, had mászkáljon. Elindult, kicsi kezét egymás után pakolgatta. Néha visszanézett rám, majd folytatta útját. Jó harminc perc telt el, mikor megláttam, hogy ásít egyet. A karjaim közé vettem, majd az ágyához sétáltam vele. Betettem a rácsos ágyba, majd halkan énekelgettem neki, a kedvenc altatódalomat. Néhány pillanat múlva lehunyta szemeit és mély álomba merült. Halkan kiosontam a szobából, nem akartam felébreszteni. Lesétáltam Mario irodájához, majd bekopogtam.
- Gyere csak be.-mondta egy hang, majd az ajtó kinyílt.- Emma, örülök, hogy itt vagy, épp felakartam hozzád menni, mert van valami, amiről beszélnünk kell. A kislányt hol hagytad?
- Nos, itt vagyok. Crystal pedig épp alszik.
- Ez remek!-mosolygott rám.- Elég sokat gondolkoztam Crystalról és úgy vélem, hogy ő a hold gyermekeinek egyike.
- De.. az csak mese.. te magad mondtad nekem!
- Igen, tudom. De van valami, amit te nem tudsz.
- Mi?
- Hogy hogyan találtam rá. Tegnap éjjel, kimentem az erdőbe holdvirágot szedni, azonban a virágos mező közepén, megláttam azt a kis kosárkát. Érdekes mód, a hold azt a részt jobban megvilágította, mint a többit, s így már van is értelme, hogy miért.
- Crystalt a holdvirágok mezején találtad? Miért nem mondtad? És mégis, hogy kételkedhettél abban, hogy boszorka?
- Én sem voltam biztos benne, míg nem tapasztaltam az erejét. Ha nem engeded meg neki, hogy hozzádérjen, talán sohasem tudtuk volna meg, hogy micsoda.
- És hagytad volna árvaházba menni?
- Valószínűleg igen. Ha nem mutatta volna jelét annak, hogy boszorka, muszáj lett volna! Ezt meg kell értened, aki nem boszorka, az nem kerülhet a közelünkbe, különben...
- Tudom. Különben elveszíthetjük az erőnket. Számtalanszor hallottam már; tudom mit kockáztattam azzal, hogy hozzáértem Crystalhoz, de cseppet sem bántam. Jó érzéssel töltött el, hogy a karjaim közé vehettem! Olyan volt.. mintha egy részem teljessé vált volna.
- Ez érdekes...-de még mielőtt befejezhette volna a mondatot, megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre, és kissé meglepetten folytatta.- Ö.. Emma, vissza jönnél később, ezt most muszáj felvennem!
- Persze..-léptem ki az ajtón, majd hang nélkül becsuktam. Vajon ki keresheti Máriót? Nem gyakran használja a mobilját.. szinte csak vészhelyzetben keresik. Nem.. az nem lehet.. Nem lehet vészhelyzet, arról szólna nekünk, hogy idejében fel tudjunk rákészülni! De akkor mégis miért vágott olyan arcot? Mi történhetett?