8.fejezet

8.fejezet - Minden megváltozhat egy pillanat alatt..

(Emmaline szsz.)
- Na végre!-kiáltotta el magát Devonne.- Azt hittem, már sohasem léptek be. De az a fő, hogy végre itt vagy!-mosolyodott el barátnőm.
- Crystal azt mondta, tudtad, hogy jövök. Mégis.. Mégis honnan?
- Tükörboszorkány vagyok, mint azt Crystal már említette az előbb. A tükörből látok mindent, bárkit és bármit. Általa minden tudás a birtokomba kerül. Ebből tudtam, hogy nem sokára hazaérsz. És láttam azt is, hol voltál eddig. Marionak nem szóltam, mert nem akartalak nagyobb bajba sodorni, de mond csak Emma.. Szerelmes vagy ebbe a vámpírba?-Devonne kérdése annyira hirtelen jött, hogy köpni-nyelni nem tudtam. A választ rá én magam sem tudtam.
- Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy legszívesebben minden egyes percben mellette lennék..-suttogtam.
- Ez elég is.-mosolyodott el ismét, majd csinált valamit a tükörrel és magam előtt láttam Alec arcát.
- Mégis hogy...?
- Ezzel eljutsz hozzá. Gyorsabb az illanásnál. Mario nem fog róla tudni és ahogy jön, szólunk neked.
- Oh Dev én...-a szemem könnybe lábadt.
- Tudom.-simított végig karomon.- De ne beszélj! Csak meny! A te vámpírod már vár, de vigyáz, hogy ne lássanak meg a többiek! Azzal mindkettőtöket bajba sodrod.
Nem tétováztam tovább, átléptem a tükrön, s Alec gyönyörű rubin szemeivel betöltötte látóterem.

(Alec szsz.)
Nem mondok újat, mikor azt mondom, meglepett a boszorkányom látványa.
- Emma...-suttogtam, szavakat nem találva. Ő mellém lépett és átölelt, aztán el is engedett. Annyira hiányzott már, hogy azt el se tudom mondani.- Hogy kerültél ide?
- Egy barátnőm segített. Amúgy meg a tükrödön keresztül. De mond csak, miért is kell egy srácnak ekkora tükör?-kérdezte.
- Hogy átjöjjön rajta a boszorkánya.-válaszoltam könnyedén.
- És ki mondta, hogy a te boszorkányod vagyok?-emelte fel szemöldökét.
- Én.-válaszoltam, erre ő elmosolyodott. A szobámat kezdte el vizsgálni, néha megpördült, s máskor csak ide oda forgott. Olyan volt, mintha egy balerinát csodálnék. A látvány magával ragadó volt. Kénytelen voltam elmosolyodni. Hirtelen megállt és rám nézett. Tekintete kíváncsi volt.
- Min mosolyogsz?-kérdezte kissé durcásan, amiért őt nem avatom be a mókába.
- Rajtad, boszorkány.-vallottam be. Ő csak a szemeit forgatta, ami szintén mosolyra késztetett.
- De mond csak, Alec.-kezdte.- Mi van, ha én azt mondom, nem vagyok a Te boszorkányod? Akkor mit teszel?
Kíváncsian nézett rám, s közben láttam, lélegzet visszafolytva várta a válaszom.
- Már réges rég megszoktam, hogy igazam van.-jelentettem ki; halványan elmosolyodott, de mielőtt megszólalt volna, én folytattam.- Mademoiselle Caleb*, ez ellen már semmit sem tehetsz.
- Igazán Sir*?-kacérkodó pillantást vetett felém. Teljesen úgy beszéltünk és viselkedtünk, mint ahogy azt a 16. században tették a francia nemesudvarban.- Majd meglátjuk.-elém lépett; testünk szinte összeért.
- Érdekes egy játékot űzöl velem Emma.-végigsimítottam ajkának finom ívét. Hallottam szívverését egyszerre gyorsulni minden egyes lélegzetvételével. Közel hajoltam füléhez, amennyire csak lehetett és azt feleltem. - Csak egyetlen dolgot felejtesz el kedvesem.- ajkam finoman súrolta fülkagylóját. Érintésemtől teste egészében megborzongott.- Vámpír vagyok.

(Emma szsz.)
Ahogy kimondta ezt a kétszót, minden kitisztult körülöttem. Elhúzódtam közeléből és valami kézzel fogható dologba kapaszkodtam, ami megtartott attól, hogy visszaugorjak a tükörbe. Arcán megláttam ugyan azt a fájdalmas mosolyt, amit még azon az első estén láttam arcán, mikor Mario elüldözte a házból. Fájt ezt látnom. Odaakartam menni hozzá, de lábaim nem engedtek. Életemben előszőr féltem Alec-tól. Féltem tőle, mert egy gyilkos. Egy gyilkos fenevad, akit élvezettel tölt el az ember ölés. De mégis az első alkalomtól megbíztam benne. S még sohasem láttam embert ölni. De tökéletesen igaza volt. Ő egy vámpír, akinek én könnyen válhatok a vacsorájává. Alec elfordult tőlem. De ha nem tette volna, akkor valószínű, hogy én teszem. A tükörből ekkor felbukkant Devonne, arca gondterhelt volt.
- Mi..-a hangom egyszeriben elakadt, de szerencsére nem is kellett folytatnom.
- Mario hamarosan hazaér, a hírei pedig fájdalmasak lesznek.-mondta, mire Alec hirtelen megfordult.
- Tehát elmész.-suttogta. Olyan szomorúan nézett rám, hogy ha nincs ott Dev, biztos átölelem és a vállán sírom ki magamból mindazt, ami a szívemet nyomja. Barátnőm látta, hogy meg se tudok szólalni, így helyettem válaszolt.
- Muszáj, különben mind a kettőtöket baj érheti.-Alec kimérten bólintott. Dev felnyalábolt a földről, felemelt és a tükör felé vitt. Nem is értem hogy bírhatott el.. Láttam Alec arcán, ahogy magával hadakozik, segítsen-e, vagy sem. Mikor végre elindult, Dev megrázta a fejét, így ismét mozdulatlanná dermedve nézett. Átléptük a tükör kaput, s Devonne letett az ágyára. Csak kis idő elteltével vettem észre az előttem ülő kislányt, aki csak sírt és sírt.
- Crystal..-suttogtam.
- Ó, Emma..-mondta szemeit törölgetve. Hiába, gondolkodik egészen felnőtként, a szíve még mindig egy gyermeké.- Annyira sajnálom ezt, ami történt.
- Nem a te hibád!
- Az lényegtelen Emma. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.. de amit mondott, az sajnos tény.-mondta Crystal ismét azzala  felnőttes eszével.
- Igen, tény. S ha csak egy kicsit is szeretem... az nem helyes. Egy vámpír és egy boszorkány? Hisz épp rám vadászik, hogy az ura megszerezze erőmet.. így ez az egész túlságosan lehetetlennek tűnik.

* mindkét szó franciául van (1.)Caleb kisasszony (2.)uram

Megjegyzések

  1. ÁÁÁ NAGYON JÓ LETT!!!!!
    IMÁDOM!!
    óó mikor lesz már végre valami kis boldogság:(
    szegénykék mind a ketten szenvednek!:(

    siess lécci !


    millió puszi:


    Natalie

    VálaszTörlés
  2. Kissé furcsának érzem, de nekem most annyi minden zavaros! Egyszerűen nem tudok rá véleményt írni, mert ki vagyok szipolyozva. Ezúttal lelkileg! Kérlek, bocsáss meg! Majd remélem hamarosan beszélünk! Addig is, jó nyarat!
    Üdv, PinBlue!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Köszönöm a véleményed!

Népszerű bejegyzések