4.fejezet

Crescent Moon - 4.fejezet
Kiruccanás...

Vajon jól tettem-e, hogy hagytam elmenni? Könnyűszerrel megállíthattam volna mindkettejüket, de vajon tényleg ezt akartam? Amikor először megláttam, éreztem valamit, amit addig sohasem. Beleszerettem? Nem.. az kizárt! Vámpír és boszorka? Kész öngyilkosság! Nem vagyok olyan hülye, hogy beleszeressek az ellenségbe! Nem.. Nem okoznék ekkora csalódást Máriónak!
Istenem, annyira magányos vagyok! Ki mondhatná meg, hogy mit tegyek, hisz nincs senkim, akiben megbíznék annyira, hogy mindezt elmeséljem neki.. Bár ott van Henriett, de még őt sem érzel annyira közeli barátomnak...
"A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött."-olvastam az előttem elterülő könyvből.
Szóval, én most saját magammal háborúzok, de közben annyira egyedül érzem magam.. vajon Ő is így érez? Miért gondolok állandóan rá? Vajon képes egy vámpír szeretni? És mi sülhet ki abból, ha egy vámpír és egy boszorka...-gondolataimat félbeszakítva az ajtó hirtelen kinyílt és belépett rajta mesterem.
- Mario.-álltam fel, karjaim közt Crystal békésen aludt.
- Hogy tehetted ezt?- Hangja csendes, de figyelmet parancsoló, mint általában mindig.- Mit gondoltál? Talán csak beszélgetni szeretnének?- Általában ezzel eléri, hogy teljesen megtörjek és elfogadjam a rám szabott büntetést, de miközben idelent vártam rá megesküdtem, hogy nem török meg. Ma ő fog felelni az én kérdéseimre, ha tetszik neki ha nem!
- Nem! -mondtam határozottan, láttam, ahogy felizzik körülöttem a csillag. Na szép, még ez is...- Elegem van már abból, hogy mindig rám hagyod azt a temérdek megválaszolatlan kérdés! Válaszolj végre rájuk! Mond el az igazat! Máskülönben, hogyan várhatnád el ugyan ezt tőlem?
- A tanítványom vagy és nem tűröm meg ezt a hangnemet! - egyre hangosabban beszélt, dühös lett rám.
- Nem is kell! -mondtam, majd egy egyszerű csettintéssél máris a szobám közepén álltam. Crystalt visszatettem az ágyába, majd gyorsan felkaptam a vészhelyzetre tartogatott útitáskámat -amiben mindenféle volt- és még egyet csettintettem, aminek következtével az erdő szélén találtam magam. Aztán hirtelen mindent elborított a fény és egy város kellős közepén találtam magam.
- Szép, még erre sem vagyok képes! -suttogtam magam elé, majd elindultam egyenesen előre. Úgy vélem, hogy az előbb egy parkban lehettem. Véglis ott is vannak fák, nem? Végigsétáltam egy kirakat előtt, ahol mindenféle csillogó-villogó ékszer volt kirakva. Az emberek ilyenekre költenek? Nem csoda, hogy nincs pénzük.. Tovább sétáltam, de a tekintetem megakadt egy pillanatra egy sötét vékony utcácskában, amit tudomásom szerint sikátornak neveznek. Egy hófehér macska ült ott, szeme teljesen ugyan olyan zöld, mint az enyém. Olyan volt, mintha belelátna a lelkembe, ha tudná mire gondolok, mit érzek... aztán egyszerűen eltűnt. Mi a franc volt ez? Megbabonázott egy macska? Mégis hogyan? De észrevettem még valamit. Egy bíborvörös szempárt. Teljesen elvesztem azokban a szemekben. Nem tudtam ki, mi vagyok és azt sem, hogy egyáltalán hol vagyok... bár azt amúgy sem... Elindultam a sikátor felé, kétféle érzés kavargott bennem: az olthatatlan vágy, hogy végre rájöjjek ki lehet az én bíborszemű hercegem és a félelem, amitől egész testem remegett, hisz bármi történhet velem, akár meg is halhatok, de bárhogy is legyen, előtte rájövök arra, miért érzem ezt a késztetést. - gondolataimat megtörve, meghallottam egy morgást, ami az előttem állóból tört fel, aztán hirtelen egy kéz megragadta a vállam és kirántott a sötétségből. Vissza akartam menni, de erről más véleménye volt annak, aki kirángatott. Rám nézett, arcát nem láttam rendesen, a fején egy fekete csukja volt, de ami megdöbbentett, az a szeme volt. Ugyan olyan zöld, mint az enyém. Látta rajtam, hogy mennyire meglepődtem, így ezt kihasználva, felkapott a hátára és csettintett egyet. Már szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ő is boszorka, mivel amikor kinyitottam a szemem, egy hatalmas szobában voltunk. A bútorok legtöbbje kék, vagy zöld. Egy ablak is volt a szobában, odarohantam és kinéztem rajta. Úgy tűnik, hogy valamelyik hotel legfelső szobájában lehetünk. -állapítottam meg. De egy kérdés zavart csak igazán.- Ki lehet ez a férfi?
- Gondolom érdekel ki vagyok. -mondta és levette fejéről a csukját és a szemembe nézett. - Nem hiszem, hogy egyedül kéne mászkálnia egy ilyen fiatal boszorkánynak mint te.
- Ki maga? És honnan tudja? Mellesleg semmi köze hozzá, hogy én miért mászkálok egyedül az utcán! -a végét már dühösen mondtam.
- A nevem Roberto, az egész lényedből árad a varázslat, így egyszerű volt rájönnöm. És az által, hogy megmentettelek egy vámpírtól, úgy hiszem van közöm hozzá. Lenne egy kérdésem. Miért nézed annyira a szemem? - aztán mintha rájött volna, belenyúlt mindkét szemébe egyenként és kiszedett belőle valami átlátszó izét. Mikor legközelebb a szemébe néztem, az már kék színű volt. - Elterelés. Te nem tudtál róla? Neked tényleg zöld a szemed. - De jó, hogy erre is rájött!
- Tudok róla. -válaszoltam.
- De rólam semmit sem tudsz Emma. És ez nagy hiba. -ingatta a fejét jobbról, barra. Honnan tudja a hogy hívnak?
- Miről beszél? -kérdeztem ártatlanul.
- Te vagy a zöld szemű lány blablabla.. nem csak a vámpírok tudnak arról, hogyan szerezhetnének nagyobb erőt.
- Maga is...
- Ó, tehát már meglátogatott néhány vámpír ez szép, nem gondoltam, hogy előbb rád bukkannak mint én. Na de mindegy, lássunk hozzá mihamarabb.
- Mihez? - a hangom remegett.
- Virágszál, ne legyél ennyire butus rendben? A vámpíroknak a véred kell, amit a mi is varázslatunk után is megkaphatnak, csak.. már nem lesz jó semmire.
- Elveszi az erőmet? -az ablakhoz hátráltam.
- Nem fogom ismételni magam, érted? Jó, kezdjünk hozzá.
- Ha rajtam múlik, akkor nem kezdesz bele semmibe! - mondta egy lány, aki épp belépett a szobába. Neki is szőke volt a haja, -csak úgy mint a fiúnak- és feltűnően szép kék szeme.
- Nicole, muszáj mindig minden körülmények között beleütnöd az orrod a dolgaimba? - Roberto mérgesnek látszott.
- És neked muszály idézned abból a bugyuta ValóVilágból?-kérdezte dühösen, majd felém fordult és mosolyogva megszólalt- Szia Emma, örülök, hogy találkozhattunk és bocsásd meg a bátyám hülyeségét, csak miután elvettek az ereje felét eléggé izé lett. Ha nem tudnám, hogy miért ilyen talán én sem lennék vele itt.
- Talán jobb is lenne..-morogta Roberto, majd átment egy másik szobába. Nicole a szemeit forgatta, de nem szólt vissza.
- Testvérek vagytok?- kérdeztem, a hangom még mindig remegett.
- Igen.-válaszolt Nicole egy szomorkás mosollyal az arcán- Nem gondoltad volna, ugye? Az emberek azt mondják mi ketten ég és föld vagyunk... milyen igazuk van..-sóhajtotta.
- Emberek? Ti találkozhattok emberekkel?-kérdeztem csodálkozva, Nicole pedig bólintott.- És milyenek?- bár az előbb az utcátt jártam, mégsem láttam egy embert sem...
- Ő.. emberiek? Nem is tudom, szinte olyanok mint mi, de míg nálunk a legtöbb boszorkánynak kék szeme van, addig náluk inkább barna szeműek vannak.
- Értem.. -mondtam, aztán hirtelen Roberto belépett a szobába és elég mérges volt.
- Tudtad, hogy a Volturi már mindenhol őt keresi? -kérdezte Nicole-t ujjával felém mutatva. Nicole teljesen úgy nézett rám, mintha valami nagyon rossz dolog történne. Véglis.. egy horda vámpír üldöz, egy őrült elakarja venni az erőm.. Ez olyan mint egy átlagos nap.. -sóhajtottam, arra a sötét sikátorra gondoltam, ahol a macskát és a vámpírt láttam, majd egészen egyszerűen elillantam. Ez az illanás olyasmi, mint a teleportálás, csak mi boszorkák inkább kitaláltunk rá egy külön szót, mert a kettő mégsem ugyan az. Csak olyan helyekre tudunk illanni, ahol már azelőtt jártunk. És akkor most jön a fő kérdés. Hogyan tudtam egy város kellős közepére teleportálni magam? Erre még sajnos nem jöttem rá, de örülök, hogy megszabadultam Robertotól és ismét kicsit egyedül lehetek.

Háhá! Látjátok itt van a fejezet! :p
komi határ változatlan, szóval kommentelni, vagy nincsen fejezet!

sok millió puszi mindenkinek:

Devonne Crescent